Óriási tömeg alakult ki ma reggel az egyik metrómegállónál. Sok-sok munkába siető ember és az egyszerre mindkét irányból beérkező metró miatt lassabban haladtak a mozgólépcső felé vezető sorok, mint általában.

Én épp lefelé mentem a mozgólépcsővel. Amikor leértem, vörös fejjel jött szembe egy 25-30 közötti srác. Látványosan dühöngött, amiért lefelé jövők szembe jöttek és akadályozták a haladásban. Azt mondta barátjának,

„Annyira szeretem az embereket b***meg, hogy nem tudnak kikerülni!”

Merthogy többen neki is mentek…

Az „ugorjon félre az egész világ, mert itt jövök” szituáció láttán eszembe jutott, amit egy régi főnököm mesélt. Akkoriban jógázni járt és az egyik alkalommal a tanár kis beszélgetést hívott össze az óra előtt. Amolyan elmét kitisztítandó, beszéljünk kicsit arról, mi bánt/frusztrál/aggaszt minket téma körül forogtak a történetek.

Az egyik résztvevő arra panaszkodott, hogy reggel valaki nagyon rálépett a lábára, ami miatt még most is sántikál kicsit. Felháborodott, amiért az emberek nem figyelnek jobban egymásra.

A jóga oktató elmosolyodott és csak annyit tett hozzá halkan, hogy „egy ninja lábára nem lehet rálépni”. Megkérdezte a résztvevőket, hogy el tudnak-e képzelni olyan szituációt, hogy a ninja belép egy terembe, és nem tudja pontosan, mi veszi körül? Felmerülhet bárkiben, hogy a ninja véletlenül nekimegy valakinek, vagy neki mennek?

A ninja egész életében arra készül, hogy észrevétlen maradjon, ezért folyamatosan figyel minden mozdulatot. Ha egy járókelő épp rálépni készülne a lábára, a ninja észrevenné és kicsit odébb húzódna.

A konfliktusok alapja gyakran ugyanez. Elvárjuk a világtól, hogy mindenki ninjaként viselkedjen, míg mi magunk áldozatként vagyunk jelen. Helyesebb megközelítés lenne, ha legalább ugyanannyit várnánk el magunktól, mint a környezetünktől.

Figyelemmel lenni kifizetődő, ha másért nem, azért, hogy soha többet ne lépjenek rá a lábunkra.

De persze másért is :-)