Az irodába menet egy zebránál épp piros volt a lámpa, ahol egy 14-15 éves forma srác és az anyukája várakoztak. A párbeszéd részlet, amit elkaptam, eszembe juttatta, milyen kevéssé hallgatjuk meg a másikat igazán, s eközben milyen szilárdan hisszük, hogy segítünk neki.

• Mindennek oka van - mondta az anyuka
• De én meg akartam csinálni… - válaszolta a srác
• De hát megcsináltad - mondta az anyuka vigasztalón
• Igen, de azt akartam, hogy sikerüljön is - mondta a srác letörten
• Ezt most így akarta a sors, butaság ezen gondolkozni - válaszolta az anyuka

A srácon látszott, hogy folytatná, de volt egy pillanat épp ott a piros lámpánál, amikor láthatóan feladta. Még volt pár másodperc, amíg a lámpa zöldre váltott, de nem beszéltek tovább. A srác feltehetően megértette, hogy „az élet nagy igazságaival” szemben nincs tovább mit mondania, az anyuka pedig jó szándékúan, az ő olvasatában talán bölcsen és megnyugodva zárta le a történetet. Megint sikerült megvigasztalnia kisfiát.

Elszomorodtam, mert éppen ezek a beszélgetések vezetnek oda, hogy a srác évekkel később már nem akar bensőséges hangulatban beszélgetni, nem akar válaszokat és talán saját maga is „életbölcsességeket” mond a fiának ahelyett, hogy meghallgatná.

GIF via GIPHY

Hogy mi történik ilyenkor valójában?

Leegyszerűsítve talán úgy lehetne legjobban körül írni, hogy van a fejünkben egy lista mindazokról, akiket szeretünk. Akkor érezzük magunkat jól, ha a listán minden név mellett van egy pipa, ami azt szimbolizálja, hogy az illető jól van. Ha eltérést tapasztalunk, gyorsan szeretnénk a dolgokat visszabillenteni a „normális” kerékvágásba.

Ezt a úgy érhetjük el a lehető leggyorsabban, ha tanácsot adunk, vigasztalunk, beszélünk a másikhoz, pedig általában nem erre van szükségük.

Igazán meghallgatni valakit annyit jelent, hogy nem gyorsan akarjuk visszatenni a pipát, hanem elviseljük a belső feszültséget, amit a csend, a tanácsolás mellőzése, a gyors lezárás és a probléma lekicsinylése jelent. Nem közbevágva, hanem arra sarkalva a beszélőt, hogy folytassa mondandóját.

Ha a beszélő nehezen nyilatkozik meg, folyamodhatunk például ahhoz a trükkhöz, hogy utolsó szavait megismételjük halkan. Ha például megkérdezzük a másiktól, milyen napja volt és erre azt a választ kapjuk, hogy „jó”, akkor ezt a „jó”-t elismételve tovább gördíthetjük a beszélgetést.

A nem közbeszólással a srác, aki beszélni szeretett volna, valószínűleg feldolgozta volna kudarcélményét és tovább építkezhetett volna belőle, de erre nem volt esélye.

Érdemes megpróbálni, csodák történnek, ha valakit hagynak beszélni és ráébredni a megoldásra.